A mostani találkozónak is, mint mindig, egy spanyol kisváros, Marbella adott otthont – itt van a Stabenfeldt Kiadó oktatási központja. A ház egy domboldalra épült, ahonnan pompás kilátás nyílik a Földközi-tengerre. Van itt uszoda, szauna, hatalmas teraszok és egy virágtengerben úszó gyönyörű kert. Az ember inkább valamiféle mesében érzi magát, mintsem egy nagy nemzetközi kiadó oktatási központjában.
    
                 
    
A kert szomszédságában azonban egy üres és kopár telken egy félig kiszáradt fa árválkodik. A kiutazásunk utáni második napon éppen ebédhez készülődtünk, amikor az ablakon át egy szomorú, beteges lovat pillantottunk meg kikötözve ehhez a fához. Ettől kezdve már szinte senkit sem érdekelt az ebéd, és egy emberként keltünk útra, hogy jobban szemügyre vehessük ezt a magára hagyott állatot.
 
Közelebb érve szomorúan kellett tapsztalnunk, hogy a ló bizony csont és bőr, s egy rozsdás vödör alján lötyögô pohárnyi vízen kívül szinte semmije sem volt, amit ehetett, ihatott volna. Ahogy egyre közelebb értünk, megjelent a ló gazdája is, aki váltig állította, hogy ő bizony már megetette a lovat, úgyhogy jobb, ha nem adunk neki semmit, mert még a végén elhízik. Furcsán hallgattuk a beszámolót  mindannyian, és végül abban sikerült megállapodnunk, hogy másnap reggel visszajövünk friss almával, zöldségekkel, így legalább nem az ő gondja lesz a reggeli etetés. Ebbe a gazda is boldogan beleegyezett.
      
        
    
A következő reggel visszatérve nem akartunk hinni a szemünknek. Az a ló, amelyik előző nap még csak kedvetlennek és gyengécskének látszott, reggelre egy súlyosan beteg, elhanyagolt állat benyomását keltette. Mindannyian tudtuk, hogy valamit tennünk kell. A ló – akit később Chicának neveztünk el – telis de tele volt horzsolásokkal, amit a kikötésre használt kötél okozott, az orra körül hatalmas seb tátongott, amit már elleptek a legyek, nem csoda hát, hogy alig állt a lábán. Megdöbbenve vettük észre, hogy azt a talp-alatnyi földet, ahová ki volt kötve, széttört üvegdarabok és rozsdás fémhulladék borította. A segítség nem várhatott tovább.
 
Mindenféleképpen orvost kellett kerítenünk, itt a friss gyümölcs és zöldség már nem segíthetett.
Páran gyorsan visszamentünk a házba, hogy az internet segítségével megtaláljuk a legközelebbi állatorvost. Sikerült. David, az ír állatorvos megígérte, hogy másnap reggelre odajön, és megvizsgálja Chicát. Lassan telt a délután. Estére már nagyon izgatottak voltunk – csak nehogy későn érkezzen a segítség! Vacsora közben azon kezdtünk tanakodni, hogy…, hogy mi lenne, ha…, mi lenne, ha összedobnánk annyi pénzt, hogy megvehessük Chicát.  Ez egyelőre nagyon merész ötletnek tűnt.
    
 
És eljött a reggel. David, az állatorvos, ahogy ígérte, már korán megérkezett, így az ő vezetésével indultunk szemügyre venni a lovat. David aggódó arcát látva mi is nagyon megijedtünk. Az utolsó pillanatban érkezett a segítség. A vizsgálat során kiderült, hogy nemcsak a fején látható sebek és horzsolások okoztak fájdalmat Chicának, de a lábai is nagyon rossz állaptban voltak.

Közben persze megjelent a ló gazdája is, aki egyre csak bizonygatta, hogy mennyire lelkiismeretesen gondozta a lovat, és rendszeresen le is csutakolta, mert mint tapasztalt állattartó ő tudja, hogy mi a kötelessége. Persze, mi meg épp most pottyantunk ide a Marsról!
    
 
    
 
Kiderült, hogy Chica körülbelül 10-12 éves lehet és valószínűleg andalúz vér csordogál az ereiben. David nagyon lelkiismeretesen végezte a dolgát. Antibiotikumot és fájdalomcsillapítót adott Chicának, kezelte a sebeit és megígérte, hogy másnap visszanéz, hogy minden rendben van-e.
 
A vizsgálat alatt persze mi sem tétlenkedtünk. A helyiek segítségével találtunk egy rancsot, ahol szívesen látnák Chicát és biztosítottak bennünket, hogy náluk nagyon jó helye lenne újdonsült kedvencünknek. Mi is elmentünk megnézni Chica új lakhelyét, akit közben megvásároltunk előző gazdájától. Nem csalódtunk. Ennél a farmnál jobb helyet nem is álmodhattunk volna.